Természetesen futballról van szó. Magyar futballról. Fociról. Remélem ezzel a minimálisra tudom csökkenteni olvasóim számát, aki mégis elolvassa ezt a néhány sort, annak hajrá. Hajrá Fradi, Hajrá Dózsa (!), vagy kinek ahogy tetszik, ízlés szerint szurkoljon annak akinek akar. Én személy szerint a Sopronnak szurkolok. Sajnos az NB1-es csapatunk megszűnt létezni, így hát az NB3-as SVSE meccseire járok ki. De kurva jól érzem magam ott is.
De mégis hogy a faszba alapítottam meg a Padang Hooligans 2006 szurkolói csoportot másodmagammal? Mi a fasznak volt szükség erre az egészre? Akkor minden jónak és szépnek tűnt, ahogy ez lenni szokott. Mégis, hol basztam el az egészet, és kötöttem ki ott, ahol most vagyok?
Elkezdtünk kijárni futsal meccsekre. A Gödöllő akkor épp a legjobb volt az országban. Tele volt a csapat a legjobb játékosokkal, csupa válogatott. Egészen a bajnoki címig jutottak. A kérdés csak az hogy mit kerestünk ott mi a meccseken? Egyetemisták voltunk. Ma is azok vagyunk. Döntenünk kellett. Akkor úgy éreztük a legjobb döntést hoztuk meg. Szurkolói csoportot alapítottunk. Ketten. Ma se vagyunk többen. És már ki sem járunk meccsekre.
A nagy kérdés az volt hogy ultrák legyünk-e vagy hool-ok? Utóbbi mellett döntöttünk. Mert mi nem értük be kevéssel, balhézni akartunk, vért akartunk látni. Miért ne? Persze a pakliban az is benne van, hogy a mi arcunkat basszák szét, de hát erről szól az egész. Kinn voltunk a meccseken, drapink is volt (van). Kurva jól néz ki.
Aztán egyszer csak elegünk lett az egészből. Nem jártunk ki többet meccsekre, basztunk az egészre. Pedig ott lenne a helyünk, szétszedni a lelátót, leköpködni a bírót, felgyújtani az öltözőt, szétbaszni a vagont, erről kéne szólnia a mindennapjainknak.
